Szerencsére nem sűrűn esik meg, hogy Budát és Pestet feszített víztükörrel köti össze a Duna. Éppen ezért bármilyen rémísztő is volt a tudat, hogy a Duna kiléphet a medréből, sokakban győzött a csoda iránti kíváncsiság a félelem felett.
Néha szeretem túllépni blogom kereteit és felülírni annak íratlan szabályait. Olvasóim, akiknek egy része vidéken, vagy éppenséggel a környező országokban élnek - sőt vannak olyanok is, akik másik kontinensről kapcsolódnak ehhez a kis közösséghez - nem feltétlen találkozhattak a dunai áradás ennyire eltérő arcaival.
Amikor úgy döntöttem, hogy vasárnap délután nyakamba veszem a várost, már határozott elképzelésem a volt a fotókat illetően. Embereket szeretnék fotózni, és azt, ahogyan ők ezt a dunai áradást megélik. Tudom, hogy képeim meg sem közelítik egy profi fotós képriportját, de ezt nézzétek el nekem.
Szerencsére sikerült a homokzsákon innen és túl is fotózni, ami még izgalmasabbá tette a délutánt.
Kérlek benneteket, hogy egy fotó esetében se ítélkezzetek a riportalanyokon,
mert sosem tudni, milyen nap áll mögöttük.
mert sosem tudni, milyen nap áll mögöttük.
Szürkületben már romlott a képek minősége,
a lelkesedés viszont még mindig töretlen volt.
a lelkesedés viszont még mindig töretlen volt.
KÖSZÖNJÜK!!!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése